Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Április 24. A Rendőrség napja

2011.04.24

Moldova György: Bűn az élet…
(részlet)

De a legnagyobb megterhelés mégis az idegrendszerüket éri. Állandó stresszben élnek, mert végestelen-végig azt tudatosítják bennük, hogy az Államot képviselik kint az utcán, egy helytelen intézkedéssel, sőt már egy rossz mozdulattal is az ország tekintélyének ártanak.

A civilek gyanakodva nézik, gyakran provokálják őket, az utcai rendőrök többségének alacsony az iskolai végzettsége, műveltségi szintje, ha vitába keveredik egy orvossal vagy egy mérnökkel, nem tud megfelelően érvelni, és alulmarad. Egyébként a rendőrség nagy balszerencséje, hogy épp a legképzetlenebb rétege kerül leggyakrabban kapcsolatba az emberekkel.

A rendőr minden téren érzi, hogy a hivatása népszerűtlen, hogy egy egész ország arra büszke, hogy okosabb, mint a saját rendőrei. Ez a családjára is kiterjed: gyerekét már az óvodában háttérbe szorítják, nemcsak lenézett szakmája miatt, de azért is, mert nem tud ajándékokat vinni a személyzetnek, a feleségét „gyanús elem”-nek tekintik a munkahelyén. Nincs mit csodálkozni azon, hogy sok rendőr idegileg kiborul.

 


Mikszáth Kálmán: A rendőr
(elbeszélés)

Arról nevezetes, hogy még talán a születésével is elkésett egy nappal. Hanem ha elkésett is, itt van és szavamra mondhatom, eleven, közöttünk járó teremtmény a rendőr. Én már láttam is néhányat belőlük - a pálinkás boltokban, hol előszeretettel szoktak tartózkodni, égrontó politikai vitatkozások között, mert hát éppen az ő szakmájához tartozó dolog annak az eldöntése, ki a nagyobb gaukler, a muszka cár-e, vagy a burkus császár?

Tudom, fáj a szíve, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem viheti be a priccsre...

Hiába, nem lehet, mivel a hatalom is véges dolog s kivált a terület és messzeség korlátozza rettenetesen, mert lenne csak - teszem azt - a muszka hadsereg egytől-egyig józsefvárosi burger, tudom megmutatná, ki mert itt az ő tudtán kívül bulgáriai kegyetlenségeket elkövetni. Az ő tudtával pedig no, az nem lenne mesterség.

A rendőr valaha policáj volt, s nevének félelmetes hatása vala. A nagy múltról már csak a nemzeti rémregék szólanak. Ma már a policáj rendőr lett, s nevének komikus a hatása. Mi a máról beszélünk.

Ha a híres Lecoqnak, a rendőrök királyának volt valaha édes álma, mely megmutatta a jövő rendőreinek elképzelt alakját, az álomtündér bizonyosan a mi mai rendőrünket tolta oda neki szemre kapós mutatványul. Meg kell adni, hogy csinos, szemenszedett gyerek valamennyi, s ha a magas államhatalomnak az volt a célja, hogy a fővárosi szakácsnék kebelében ellensúlyozhassa azon forradalmi hatást, melyet ősidők óta korlátlanul gyakorolt a császári királyi hadsereg, bizony célját érte. Elegáns kék atillája, melyet vasárnaponkint húz fel, nem tűri a ráncot, úgy odafeszül tagjaira, mintha öntve lenne; karján kacéran virít a nemzetiszín gyapotszalag, mellén a fényes pléh numerus. Betyáros kalapján messziről csillog az ország címere és a fehér lófark bokréta. Hát még mikor temetéseknél vagy tüntetések alkalmával lóra ültetik s ott ficánkoltathatja a bámuló s holtra ijedező csőcselék közt, akkor van még csak elemében. Csakhogy ez ritkábban történik: több nap, mint ceglédi deputáció...

S ezeken a közönséges napokon a rendőr élete is bizony unalmas, mert hát a hatalmát és a nagy rangot is hirtelen megszokja az ember s oda sem hederít neki. Sőt terhére lesz. Nyugalomra tért hadvezérek, országuk kormányzását idegen kezekre bízó királyok példája mutatja ezt; pedig egy országon, ha jól fölvesszük, nagyobb élvezet uralkodni, mint például a Wesselényi utca innenső végében.

Innen van aztán, hogy a konstábler is jobban szereti a procul negotiis-t Hivogatón pislog rá a sarki Betekints gyaluforgács cégére; amint a szél dévajul meg-meglóbázza, úgy érzi, mintha az ő szívét is mozgatná. Hiszen ő is ember! Megy, amerre vágyai vezérlik és azok hova vezérelnék egyebüvé?

A dicsőség, ambíció marasztalná is vagy mi de hisz a dicsőség és ambíció is csak ott dagad meg igazán nagyra, - egy kis méretlen papramorgó mellett.

Hogy a méretlen szó ismét milyen alkotmányos fogalom, azt csak az oltott vérű öreg konstábler érzi, érti, ki már gyakorlott ezen a téren s ösmeri pályája minden csínyját-bínyját, a mellék akcidenciák rejtett forrásait. Mert hát azért vagyon szeme az igazság és rend istenasszonyának, hogy imitt-amott be is hunyhassa.

Kéz kezet mos; a konstábler urat nagyon megbecsülik a sarki bormérésben, hol gyanús külsejű egyének dorbézolnak, kártyáznak s közbe verekednek is hajnalig. A rendőr bácsi a semlegesség diplomatikus köntösét ölti fel, s az olvasatlan félliterek mellett elmereng a világ dolgain, s míg a Balkán-szorost s Plevna környékét megnépesíti képzeletében diadalmasan robogó törökök millióival még a paripák dobogása - is hallik s míg elméje innen áttér toronyirányában fényes Párizs városába, hol nem jól megyen (amint az újságok beszélik, ha nem hazudnak) a dolgok sora, egészen beleszomorodik a bomló világrendbe s a jóisten őrizetére hagyja a - saját utcáját.

Semmi az. Hiszen ő azért ott bent a vidám benyílóban is a rendészeti tudományoknak élhet, melyeknek a hitele úgyis nagyon megcsorbult a Somoskeőy esete óta. Eszébe jő a világhírű amerikai rendőr, Lagardire talentuma, ki egy szőrcsuhás barátot elfogott az utcán s midőn a bíró kérdőre vonta emiatt, így válaszolt: E barát nekem gyanúsnak kell hogy látszassék: nézze meg ön, uram, a keze milyen szőrös; márpedig a szőrcsuha nehány napig is minden szőrt elkoptat a csuklón. S a Lagardire rendkívüli figyelő tehetsége nem vallott kudarcot, kitűnt, hogy az ez alkalomra fölvett barátöltöny alatt tolvaj lappang Milyen kár, hogy ővele (már ti. a mi rendőrünkkel) nem történik ilyen valami!

Azután a saját rendőri tapasztalatain kérődzik, melyek körülbelül a következő pontokban foglalhatók össze:

Aki reggel tolvaj, este is tolvaj az. Tartsd szemmel.

Mielőtt nem látod, hogy bírsz-e vele, - ki ne köss a tolvajjal, mert az el van szánva, te pedig nem...

Ha üldözés alkalmával olyan térre menekül a tolvaj, honnan három utca nyílik, s te nem láthattad, melyiken menekült, s hogyha két utcán már megkérdezted az arra járókat, kik mind bizonyítják, hogy senkit sem láttak arra futni, - a harmadik utcában már ne kérdezősködj; a filozófia diktálja neked, hogy arra ment.

Ennyi tudomány bízvást elég arra, hogy a civilizáció magaslatán fenn tudja magát tartani. Néha kevesebb is untig elég volna, mint ahogy azt a mi rendőrünk egy kalandja világosan mutatja.

Mint minden földi jó, úgy a betekincsi mulatság is bizony véget ér hajnal tájban, hogy újra folytatódjék majd. A rendőr bácsi akarata is meg van kötve s punktumot tesz néha az idő előhaladottsága a legédesebb gondolatjai közé. Megszakad a jólét s békétlen ábrázattal és dörmögéssel cammog ki az utcát őrizni.

Csendes, néptelen. A gázlámpák bágyadtan csillognak az óriási ködben, melyet a hajnal előre küldött. Emberünk egy kapumélyedésbe lapul s odatámasztva két könyökét a kilincs fölé, az önalkotta párnán hajnali álomra hajtja fejét.

De bizony nem szuperál. A karok lecsúsznak, feje nagyot zökken s apróba zsugorodó szemei felnyílnak.

Zsupp! hangzik e pillanatban az átellenes ház egyik ablaka alatt, úgy, mint mikor egy nehéz test esik le a magasból.

- Ki az? mi az ott? - szól oda a rendőr s könyökével megdörzsölve szemeit, közelebb megy.

Hát bizony nagy dolog az ott. Egy telt bőrönd a lepottyanó tárgy, s aki könnyebbség okáért kidobta maga előtt, épp most mászik kifelé az ablakon: a tolvaj. Ennek ugyan kényelmes dolga volt odabent! Még a virginiáját sem oltotta ki, most is ég; szivarozva lopott a gyehennára való!

A rendőr szíve nagyot dobban örömében. Íme, végre itt az alkalom, ahol kitüntetheti magát. Milyen esemény! Milyen szerencse.

Ki vagy? Állj meg! kiált stentori hangon a tolvajra, ki amint kiegyenesedik az ablak párkányzatán, egész óriásnak tűnik fel. A nyaka körül valami ágytakaró van; nyilván értékes jószág, restellte ott hagyni. Egy percig megáll, de nem engedelmességből, hanem, hogy helyzetét mérlegelje, mert a másik percben, mint a nyíl, lepattan éppen a bőrönd mellé, villámhirtelen fölkapja s nekivág a hosszú utcának, a sötétségnek lóhalálban.

A rendőr utána. Utcáról utcára, mindenütt nyomában van. Hírnév, dicsőség ösztökéli most, talán először életében. Előle ugyan meg nem szökik, de senki fia. Ha csak szaladni kell ezen a téren ő van aztán igazán otthon; osztrák katona volt!

A tolvaj is belátja ezt s az István-téren, hol emberemlékezet óta épít vagy kövezetet bont a nemes magisztrátus, egy lucsokkal, sárral bővelkedő sáncba ugrik s hirtelen lelapul.

Oh, az ostoba! Hová búvik! Tudhatná, hogy a rendőr látja...

(Sajátságos az, hogy ahol a rendőrök ostobák, ott a tolvajok elméje is eltompul.)

Hősünk lihegve rohan kirántott gyíklesőjével az ominózus sánchoz, mely nem képes tökéletesen elfedni vendégét.

A tolvaj kinyújtja kezét s fenyegetőzve kiált rá:

- Ide ne közelíts, konstábler, ha jót akarsz! Olyan folyadékot vágok innen az arcodra, meg a ruhádra, hogy ítéletnapig ott lesz a foltja.

Ez lefegyverezte. A rendőr meghökken.

Őt, a nyalka fiút, besározva, tönkretett ruhában lássa a fölkelő nap! De már ennyit mégse kívánhat tőle az állam! - Jól van hát, gazember, nem megyek oda; de azért kezemben vagy. Előhívom a társaimat, majd legyűrünk. Nem vesztlek el szemem elől.

Ezzel odatámaszkodott a tér közepén levő kúthoz s belefújt a sípjába, rendőröket szólítva elő, s ezalatt egy pillanatra sem vette le szemeit az előtörő szürkületben egyre világosabban kivehető verescsíkos takaróról, melybe a merész éji betörő burkolózott. Alkalmasint el is szunnyadt alatta, a bőröndöt párnának helyezve feje alá.

A síp szava elhangzott, de rendőr nem jött, mindössze nagy sokára nehány munkást vetett arra a jószerencse. A jószerencse, mondom, mert hősünk szemei zöld karikákat hánytak már a fárasztó nézésben.

- Jöjjenek önök - kiálta -, egy veszedelmes tolvajt tartok itt a sáncban, sakkba szorítva; fogjuk el gyorsan.

A munkások oda siettek s nem találták ott sem a bőröndöt, sem a veszedelmes tolvajt, csak a csíkos takarót. Az le volt terítve ügyesen és ott kacérkodott a sánc tetején.

Hősünk fejet csóvált s így szólott: no, ez már mégis különös.


Sárkányölő Szent György

A legenda szerint egy előkelő kappadóciai családból származott Szent György. Diocletianus császár alatt katona lett. Kiváló vitézi képességei és más tulajdonságai miatt hamar magas pozícióba jutott. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, lemondott hivataláról, és ellene fordult. Emiatt börtönbe vettették, de a legkegyetlenebb kínzásokkal sem bírták őt hitétől eltéríteni. 303-ban végezték ki. Alakja nagyon sok szimbólikus elemet őriz, így az egyik legnépszerűbb középkori szent lett, a 14 segítő szent egyike.

Az Egyház a pogány kultuszok ellensúlyozására rendelte el Szent György ünnepét, aki még a sárkány ellen is megvédelmez a róla kialakult legenda mesés változata szerint, és így a zsenge tavaszi életet is hathatósan oltalmazza. Az európai, és a magyar paraszti hagyomány is, megőrizte az ünnephez kötődő ókori szokásokat.

A hazai hiedelmek szerint a Szent György éjszakáján szedett harmatban van a föld ereje és termékenysége, amit "szentgyörgyharmatnak " is hívtak, s a lányok szerte az országban azért mosdottak meg benne, hogy szépek és egészségesek legyenek. Az állatokat is ezen a napon hajtották ki a téli istállókból a zöldellő mezőkre már az ókorban is.

Hazai tisztelete Szt. István korában jelent meg. A bolgárokkal vívott háborújában, Üszküb ostrománál, a király Szt. György ereklyéket zsákmányolt, amelyeket a Szent Gellért által alapított csanádi székesegyháznak adományozott, amely ugyan csak a szent nevét viselte.

Amellett, hogy a hagyomány a hazai szentek közé sorolta, jelentős a történelmünkben betöltött szerepe. Károly Róbert 1318-ban alapította meg a Szent György-vitézek Lovagrendjét, amelynek kötelessége volt az Egyház és a Haza védelme, a szegények segítése, és a lovagi erények gyakorlása. Jelvényük fehér mezőben piros kereszt, ruházatuk pedig hosszú fekete, csuklyás köpeny volt. A jelszavuk: "Valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt ". A lovagrendet Zsigmond király új szabályzattal és Sárkány-rend néven fejlesztette tovább 1408-ban. Később a törökök elleni harcoknál is nagy szerepe volt Szent Györgynek. Az ő oltalmában harcoltak a "pogány török sárkány " ellen. Báthori István vajda, miután a szent segítségével győzött a törökök ellen a kenyérmezői csatában (1479), annak emlékére fölépíttete a nyírbátori templomot, amely a hazai gótika egyik legszebb emléke.

Szent György pártfogását keresték földművelő és állattenyésztő parasztok mellett a zsoldos katonák és fegyverszállítóik, a puskaművesek és a páncélkovácsok is. Mint olyan szentnek, aki oltalmába fogadott lovagokat, katonákat és parasztokat egyaránt, el kellett tűrnie, hogy nemcsak a harcos hit veszedelmeiben kérték közbenjárását és segítségét, hanem olyan emberi bajokban is, mint a kígyómarás, a pestis, vagy a lepra.

Szent György alakja szerepel a Szentkoronán is egy másik katona szenttel, Dömötörrel együtt, mint a pogányokkal vívott harc mennyei patrónusa.

RSZV KKI